Zéle és ami mögötte van...

Semmi emlék.

Zéle — Mon, 13 Feb 2012 23:45:57 +0000

Radnóti Miklós:

Sem emlék, sem varázslat

Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,
mint alma magházában a négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kísér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
hogy minden összeomlott s elindul mint kísértet,
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyüléptű szívében megterem
az érett és tűnődő kevésszavú alázat,
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.

Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen;
szívemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ újraépül, – s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, – baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, –
talán most senki sincs.

Átok vagy áldás?

Zéle — Wed, 25 Jan 2012 15:33:50 +0000

Szilveszter estéjén kezdődött minden. Szűk haveri társaságban bámultuk a tévét, borozgattunk, pezsgőztünk. Ők beszéltek, én pedig néztem ki a fejemből és azon tűnődtem, hogy mennyivel jobb lenne valahol máshol táncolni és jól érezni magamat. Éjfél előtt az egyik ismerős nem szerény alkoholos befolyásoltság hatására azt hozta fel, hogy most mindenki gondolja át magában az Új Évi fogadalmait, maradjunk csendben, amíg lepereg a Himnusz és utána koccintsunk. Be is tartottuk, láthatóan mindenki igazán koncentrált. Jómagam ahelyett, hogy valami megfogadhatatlanon agyaltam volna, egyszerűen feltettem magamban a kérést: “Jó lenne, ha valaki adna egy jelet, hogy van még keresnivalóm ezen az istenverte világon.” Azóta sorozatban érnek szinte mindennapinak tekinthető bosszúságok. Az egerem bal gombja felmondta a szolgálatot, minden mást érzékel, csak kattintani nem tudok. Még jó, hogy van vésztartalék. A felső emeleti WC-ülőke egy napon széthullott és a kezemben maradt. Aztán egy reggel a kávéfőzőgépem bemondta az unalmast, a fűtőszál elromlott benne, s mivel nem szétszedhető, vehettem másikat. Tegnap porszívózni szerettem volna, de a porszívó semmire nem reagált, be sem kapcsol többé. Bedühödtem, és jól megrugdaltam. Ma pedig a földszinti WC-csap egyszerűen elzárhatatlan lett, így most egy ideig víz nélkül maradtam, mivel nem szeretnék horribilis összegű vízszámlát kapni, amíg a szerelő nem kezd vele valamit. Erre szokták mondani, hogy vigyázz mit kívánsz, mert teljesül…

Megvilágosodás

Zéle — Mon, 23 Jan 2012 20:24:14 +0000

Nos, az oktatókról való véleményemről előrébb olvashattok, ott van a csiszolt, letisztult változat. Az előzőt tekintsétek semmisnek (nem olvashatjátok, mert letöröltem), egyfajta vázlatnak. Némely kifejezést kicseréltem, aztán pedig felvilágosodtam, mert rájöttem: ha egy férfi egy nőt társául választ, akkor az a társa. Mindenki más csak eszköz, egyfajta játékszer az ocsmány vágyainak kielégítésére, amit a neje nem ad meg, de azért el nem válik. S ha kérdeznétek, megint világvége hangulatom van és bennem van fél liter bor. Ennyit erről. Melyik az igazi énem? Már magam sem tudom. Én mondom Nektek, soha ne tapasztaljátok meg, amikor a szívetek nulla fokos lesz. Addig legalább azt teszitek, amit a szívetek diktál…

Szerelmes vagyok…

Zéle — Mon, 23 Jan 2012 14:29:46 +0000

“Szex a vezetés oktatóval”

Zéle — Sat, 21 Jan 2012 16:15:06 +0000

A tegnapi blogstatisztikát visszanézve a címben szereplő kifejezés iránt érdeklődött valaki és nálam kötött ki. Nem igazán szerettem volna erről írni, de most kénytelen vagyok megnyilatkozni. 2011. május 1-jén, ünnepnapon csörgött a telefonom, éppen a családdal grilleztünk a kertben. Felvettem és beleszólt egy lágy, kellemes hang, hogy megkapta a kartonomat, Ő lenne az oktatóm. Időpontot egyeztettünk, de mivel akkoriban vizsgáztam elsősegélyből, így néhány nappal később, hétfőre kértem az első órát. Volt már némi vörösboros mámor a fejemben, viszont azt a hangot a továbbiakban nem igazán tudtam hova tenni. Egyszerre volt vonzó és idegen, félénk és visszafogott, sugárzó és tömör, halk és szűkszavú. A beszélgetés után visszazökkentem a családhoz, valamint izgató várakozással töltött el, hogy milyen fizimiska tartozhat eme telefonhíváshoz. Hétfőn egy Opel várt a megbeszélt helyen. Beültem, s az első pillanattól kezdve, ahogy ránéztem, megrökönyödve vettem tudomásul, hogy a történelem ismétli önmagát. A szomszéd ülésen találtam egy szolidan mosolygó, világoskék szemű, filigrán alkatú, viszont némelyest alacsonyabb termetű palit. Hasonló, de mégsem ugyanaz a férfi, mint egykoron a Csillagszemű volt. Koráról csak a tejfölösen deres haja árulkodott, mégis oly könnyedén és légiesen közlekedett a tanulóiskola valamint a kocsi között, hogy nyugodtan letagadhatott volna néhány évet. Én igyekeztem tartózkodó maradni, és tényleg a vezetésre koncentrálni. Elűztem a fejemből mindenféle kislányos ábrándot, leborítottam magamban az összes ideált, még a szeme helyett is más színt képzeltem, ha rá kellett néznem. Sikerült is. Aztán oldódott valamelyest ez a hidegség. Ő kérdezgetett rólam, viszont én sose kérdeztem vissza. Maradjunk annyiban, hogy eljutottunk olyan szintre, amikor öröm volt beszélgetni. Először, magam sem tudom hogyan, elkezdtünk flörtölni. (Ő kezdte!) Minden autóvezetési mozdulatban erotikát vélt felfedezni. Én pedig, a miért is ne alapon, belementem a játékba. Sziporkázott a képzelet, s vibrált a levegő anélkül, hogy bármelyikünk is kimondta volna, Veled akarok szexelni. Majd később alábbhagyott a szexhez való viszonyulása. Én vicceket meséltem, s nevettünk. Sokat. Olykor irodalmi eszmefuttatásokat végeztem s Ő fél szemmel mindig az utat nézte, mivel mégis csak megbízhatatlan tanulóvezető vagyok. Ügyesen haladtam a vezetés fortélyainak elsajátítása felé, sokszor megdicsért. Aztán napról napra egyre kevesebbet szólt hozzám. Gondoltam rossz napja van, így magam szórakoztatására a piros lámpáknál verseket idéztem hangosan, vagy épp kuncogtam, ha valami furcsán érdekeset véltem felfedezni a zebráknál. Olykor, ha egyenes útvonalon haladtunk, vagy nem kellett irányt változtatni, önkéntelenül néztem oldalra is. Azt vettem észre, hogy engem bámul, szinte pislogás nélkül, mit csinálok. Csak egy pillanatig tartott az egész, mivel valakinek az utat kellett néznie. Megmondom őszintén, akkor jöttem zavarba először. Valahogy már nekem sem volt kedvem beszélni, Ő viszont teljesen megnémult és tényleg csak a felmerülő hibáknál szólt, mit hogyan ne csináljak. Szoktunk szünetet tartani, olyankor mindig bement az iskolához egy kávéra, nekem pedig meg kellett várnom a kocsiban. Fülledt nyári napok voltak, így kénytelen voltam kitárni az ajtót, hátra löktem a vezetőülést, viszont cigarettára sosem gyújtottam, mert nem kívántam. Borzalmasan nehéz volt amúgy is koncentrálni, még ha rágyújtok… Közben láttam, hogy kocog vissza az oktató. Általában mindegyik, mikor odaér és nyitja az ajtót, előre mondja, hogy indítsd a járgányt, startolunk. Szólt, hogy várjak még, bár ahelyett, hogy megkért volna, inkább áthajolt a vezetőüléshez a lábaim fölött és elmondása szerint azt a “szart” kereste a belső ajtó tárolójánál, amit nem talált meg. Ekkor rám nézett és egy határozott mozdulattal megfogta a nyakamat. A keze meleg és puha volt, s amikor megmozdította néhány ujját, talán idegességében, még jobban esett az érintés. Kérdezte, hány barátom volt eddig. Igyekeztem a humort bevetni megint, s visszakérdeztem: “Közvetlenül, vagy közvetve?” Nem nevetett… Az izgalomtól kinyögtem, hogy nem sok, de már volt. Ha akkor megcsókol, én széttéptem volna a ruháit. De nem tette, talán mert feleszmélt, hogy elvégre nyílt parkolóban vagyunk. A következő óráktól kezdve önvédelmi stratégiát vett fel, a lehető legrosszabb módon… Minden apró szarságon kiakadt, valósággal tombolt, de sose rám nézett, hanem a szélvédőnek dirigált. Voltak hibáim, persze. Mint mindenkinek. De amit előtte mutatott megértést, azt addigra kitörölte. Ha szólt a telefonja, tudomást se vett róla, egyszer hátra hajította az utastérbe. Máskor kibámult oldalra, s mivel nem adott semmiféle iránymutatást, haladtam előre. Ekkor az volt a baja, hogy miért nem kanyarodtam balra, ezért is én voltam a hibás. Diplomatikusan közöltem vele, ha ordít, attól én is ideges leszek és az egyikünknek sem jó. Annál jobban kiabált. Annyira felhúzott, hogy körülnézés nélkül akartam sávot váltani… Akkor tényleg mérges volt. A szeme egy árnyalattal sötétebbé vált, egyszerre volt benne indulat és féltés. (Talán saját magát féltette? Vagy halálfélelme támadt? ) Szó szerint a következőket vágta a fejemhez: “Ha a vizsgán is ezt csinálod, a nyakamon maradsz és teljesen tönkreteszel!” A vizsgán megbuktam. A másodikon is. A legutolsó beszélgetésünkkor úgy búcsúztunk el, hogy majd újra hívom. Viszont nem mellékes, amit akkor a képembe vágott: szívesen tudna nekem kedvezményes plusz órákat adni, de ezt majd kettesben megbeszéljük, ha én is szeretném. (Épp egy másik, idősebb hölgyet vettünk fel, ő vezetett.) Mondanom sem kell, többé nem hívtam. A központból visszakértem a papírjaimat és kértem egy másik oktatót. Ha szexet akart, miért nem csókolt meg akkor, amikor lehetősége lett volna? Ezt már sosem fogom megtudni, mert iszonyatosan dühös voltam rá. Valamelyik nap volt a tévében az És megint dühbe jövünk című, Bud Spenceres film. Abban mondja Bud Spencer részegen a borosüvegnek, hogy “Soha ne bízz olyanban, akinek kék a szeme. Főleg akkor ne, ha az a valaki a testvéred!” Azt a következtetést vontam le, hogy minden férfi, a saját egoista ösztöneivel megáldva, egyöntetűen hülye! Mindenesetre, mivel nem vagyok haragtartó, küldtem neki egy számot a rádióban, amikor már intézkedtem ez ügyben, talán éppen be volt nála kapcsolva. Ámbár, ha nem hallotta az sem érdekel. A másik oktatóm végtelenül türelmes, segítőkész volt. Érdekes, nála le tudtam vizsgázni. Mondjuk kérdezte, ki tanított előzőleg, akkor furcsállta, hiszen elmondása szerint Ő is jó oktató. “Biztosan” – Gondoltam magamban, csak férfiből van és balfácán…

Lenyugvó nap…

Zéle — Wed, 18 Jan 2012 16:24:25 +0000

Megismerkedés, avagy hogyan NEM szólítottam le az óhajtott egyént az utcán

Zéle — Sun, 15 Jan 2012 14:51:17 +0000

Próbáltam közeledni régebben versek, levelek által, rafkósan álnévvel, hogy védjem vele a saját, valamint a Csillagszemű jó hírét, gondolván, ha érdekli a titkos hódoló kiléte, úgyis kideríti. Sajnos egyik sem jött be, a mai napig nem tudom, szimpatizál-e. Vagyis egyszer kaptam tőle egy válasz sort, megköszönvén a szellemi fáradozásomat, de abból csak azt tudtam leszűrni, hogy nem igazán hitte el, amit kapott. Hiába, még a legkiműveltebb ember sem tudja a legjobban kezelni a váratlanul felbukkanó élethelyzeteket. Akkor képzelhetitek mennyire nehéz dolga van a hódolónak, főleg, ha nő. Mindegy. Szeretnék megosztani egy részletet a megismerkedés szabályaival kapcsolatban, amelyet személyes igényességünk érdekében nem árt megfontolni.

„Ismeretséget vagy közvetlen bemutatás, vagy ajánlás, ajánló levelek által köthetünk.

Mihelyt ajánlásunk vagy ajánló levelünk van, a látogatások szokott óráiban egyszerűen fölkeressük azt a családot vagy egyént, a kivel ismeretséget kötni óhajtunk.

Ha azonban csupán saját hajlamaink, érzelmeink sugallatára vágyódunk valakivel megismerkedni, akkor nem tehetjük ezt bármikor, hanem meg kell várnunk a kínálkozó jó alkalmat.

Természetesen azt semmiféle illemszabály nem tiltja, hogy nem nyugodván bele a helyzetbe, mindent el ne követhessünk az ismeretség megkötésének előkészítésére és előmozdítására. Vigyáznunk kell azonban, nehogy buzgalmunkban túlmenjünk a határon, mert ha észreveszik, hogy minden áron ismerkedni akarunk, ezt könnyen félremagyarázhatják és tolakodásnak vehetik az illetők, másrészt pedig ezzel nagyon is eláruljuk magunkat, és egészen a másik fél kénye-kedvétől teszszük függővé sorsunkat.

A kit az ember megismerni óhajt, e szándékát nem kell feltűnően megértetnie, hanem inkább azokat a helyeket, köröket, társaságokat kell lehetőleg fölkeresnie, a hol a vele való találkozás és akadálytalan megismerkedés a legvalószínűbb.

Ismeretséget köthetünk bálban, színházban, hangversenyen, estélyen, társasvacsorán, közérdekű összejövetelen, valamely nyilvános mulatságban vagy társaságban és magánkörben.

A báli megismerkedés a legkönnyebb. Egyszerűen valamely ismerőssel bemutattatjuk magunkat, vagy ha senkit sem ismerünk, egy rendezőt kérünk fel erre a tisztre, lovagias rendezőnek kötelessége ezt megtenni.

Színházban, hangversenyen már bajosabb a megismerkedés, mert itt leginkább a véletlenre kell bízni magunkat.

Társasvacsorán, korcsolyázás alkalmával vagy pedig egyáltalán oly összejöveteleknél, a hol a társaság bizonyos érintkezésben van egymással és az együttlét némileg zártkörűnek tekinthető, a megismerkedés jóval könnyebb. Egy kis tapintattal és ügyességgel mindenesetre keresztülvihető.

Legnehezebb a megismerkedés otthon, az illető házánál. Az én házam: az én váram; ide belépni a háziak engedelme nélkül a legnagyobb illetlenség. Az otthon oly szentély, melybe csak az léphet be, a ki előtt azt önként megnyitják.

Magánházba tehát, ha ajánlásunk nincsen, csak két módon juthatunk be: ha meghívnak, vagy ha a ház valamely meghitt, bizalmasabb ismerőse vezet be.

Van még egy módja a megismerkedésnek: a levelezés. De ehhez nagyon óvatosan szabad nyúlni. Ha komoly szándékkal, a tisztelet, nagyrabecsülés határai közt óhajtunk valakivel, kivált fiatal nővel megismerkedni, vigyáznunk kell, hogy levelet írván neki, meg ne sértsük. A levelet jobb, ha inkább szüleinek írjuk, és minden áradozást kerülve, egyszerűen csak arra hivatkozunk, hogy mint a család igaz tisztelője szeretnénk bejutni otthonukba.

Ha nő kíván valakivel megismerkedni, nem szabad valamely közös ismerősnek ezt oly célzattal elmondania, hogy tudtára adja az illetőnek.

Rendes körülmények közt, ha nagyobb társaságban van jelen a hölgy és régi jó ismerősei veszik körül, ezek egyikének megmondhatja, hogy szeretné, ha ezt vagy azt bemutatnák neki. De ha ilyesmit fiatal leány tesz, könnyen félreérthetik. Azért legjobb, a mennyire a szemérem és az illendőség megengedi, magával az illetővel éreztetni az óhajtásunkat, természetesen csak akkor, ha az ő rokonszenves érdeklődéséről már némileg meggyőződtünk. Ilyen esetben a legszerencsésebb közvetítő egy-egy pillantás és egész viseletünk, mely az udvariasság szigorú figyelembevételével is ki tudja fejezni a gondolatot és a szív óhajtását.

Ha valakit bemutatnak nekünk, vagy ha valaki felhasználja a társaság etikett-fogalmai szerint őt megillető előnyt és megismerkedik velünk: ezt visszautasítani a legnagyobb durvaság. Lehetünk tartózkodók, de ha sértő hidegséget mutatunk: ez illetlenség. A későbbi érintkezésnél már inkább érvényesíthetjük akaratunkat. A ki nem vette észre tartózkodásunkat és az első megismerkedést az ismeretség folytatására igyekszik kiaknázni: ha mi ezt nem akarjuk, nem kötelességünk tartózkodásunkat elpalástolni. Az első bemutatáskor azonban, ha az egyébként a követelmények és szabályok szigorú megtartásával jött létre, semmi szín alatt sem illik elutasító modort használni.”

Részlet a Társalgó – Az ildom tankönyve az élet minden viszonyaira című könyvéből

Ma már jobb…

Zéle — Fri, 13 Jan 2012 21:02:49 +0000

Tegnap valahogy úgy éreztem, vége mindennek, elintézem magamat. Nem igazán szeretem az érzelgősséget, attól pedig kifejezetten irtózom, ha valaki idegbetegnek lát, vagy épp eszelősnek könyvel el. Ezért nem mutatom ki soha az érzelmeimet. Aki közelebb akar kerülni hozzám, valamint elég kitartó és őszinte, úgyis megismeri a sokszor még számomra is elviselhetetlen mivoltomat. De nem szeretném szaporítani a szót, viszont elég lényeges életmód, ha valaki rock koncertekre jár, mert ott üvölthet és vonyíthat torkaszakadtából, mégsem sértődik meg senki. Sőt, megölelnek, aztán együtt rázhatjuk a a hajunkat tovább. Személyem szerint minden évben van egy-két nap, vagy konkrétan egy pillanat, amikor egyszerűen a legalja legmélyéig repülök lelkileg. Talán az egész éves hajtás az oka, vagy nem tudom… Sokszor közrejátszik valami, számomra nehezebb feladat, teljesítési, hiperaktív vágyaimnak kielégítésére. Karácsony előtt egy héttel végre sikerült megszereznem a jogosítványt, utána feleszméltem, hogy az ajándékoknak még csak a halovány tervrajza sem volt meg a ködfátylas, spirituális szemeim előtt. Aztán jöttek az ünnepek a maguk kötelező jellegével, a nem kívánt rokoncsődület, majd a kínos faggatózások, ki hol dolgozik, mennyit keres, miközben az egyik családtagnak a módos, kényelmes álláshelyének köszönhetően az volt a legnagyobb problémája, hogy az új gúnyái közül miket lesz kénytelen kicserélni a két ünnep között. Én pedig megköszörültem a torkomat és elmeséltem, hogy világ életemben alkalmi munkáim voltak, nem tervezünk 2012-ben terhességet, sem esküvőt, de legalább a jogosítványom megvan… Nem zárnám ki teljesen, hogy valóban, én ugyanúgy saját családra vágyom, igaz, nem mostanában, hiszen magam is érzem, amíg az embernek nem voltak normális/normáltalan kollégái, addig nem igazán érzi a tetteinek súlyát, így még jobban a saját megítélésére és lelkiismeretére van bízva, hogyan cselekszik, s ami még rosszabb, hogyan ildomos. Az csak egy dolog, hogy én megvettem néhány illemtankönyvet a saját költségemre, tanulmányoztam, raktároztam, ám ki tudja, talán állásinterjún régen elvárták, de mostanság a protekció miatt nem lényegre törő, ha valaki művelt. Amikor szerdán megpillantottam Őt, az volt egész végig a gondolatom, hogy milyen lehet a bőrének az illata, s milyen lehet igazán szerelemesen kefélni…

Mit is akartam kihozni ebből? Ja igen… A Rock zene tényleg hatásos. Még mindig “lélek”-zem.

Céltalan

Zéle — Thu, 12 Jan 2012 15:16:39 +0000

Tegnap kontroll vizsgálaton voltam a szemészeten. Kikanyarodtam a kisutcából a Baross útra, és azon tűnődtem, mennyire nincs értelme reménykedni semmiben, milyen szar az egész világ. S. pedig éppen akkor ért oda a kereszteződéshez, egy irányban, egy vonalban haladtunk. Fél pillanatig agyaltam, most akkor megszólítsam-e… Viszont azt a következtetést vontam le, hogy jobb, ha az ember nem mutat ki semmit. Sőt, leszarja ezt az egész hányadék társadalmat. Így gőgösen kihúztam magam, és trappoltam tovább. Nem tudom, felismert-e, de szerintem biztosan nem. A feleségén kívül nem létezik számára senki. Idegesít, hogy tipikus csőlátása van, nem figyel semerre, nem barátkozik, csak bámul előre. Rajta is, rajtam is fekete, hosszú szövetkabát volt. Kiegészítve nálam egy ünnepi sállal és a kockás sapkámmal. Csak ne hasonlítanánk ennyire. :-/ Mármint az ízlés, hozzáállás, beszarva lenni az érzelmektől tekintetében. Soha nem telik úgy el legalább egy hét, hogy ne gondolnék rá…

Az alkalmi melós pályafutásom véget ért. A főnök bejelentette, a nejének lejárt a gyes, ezért spórolniuk kell, a továbbiakban nem tart rám igényt. Megvallom őszintén, egy kissé rosszul esett, de érthető, hiszen mindenki napról napra él. Körülbelül egy tucat álláskereső portálon olvastam, milyen is egy normális fénykép az önéletrajzhoz. Katasztrofálisnak tartom, hogy manapság kizárólag az ember pofája és a kapcsolatai számítanak…

Kiss Judit Ágnes: Céltalan

Tavasszal kéne szülni,

Tavasszal jó lehet,

A napfényben cipelném

Az újszülöttemet.

Meg nem találna senki,

Akárhogyan keres,

Csak azzal foglalkoznék,

Mi tényleg lényeges:

Hogy milyet kakilt reggel,

Vagy hogy mennyit szopott,

Hányszor riadt fel éjjel,

Büfizni hogy szokott.

Más témám nem is volna,

S az unott emberek

Kerülnének, akár egy

Megszállottat lehet.

Vagy megőrülni tényleg

Vidám dolog nagyon,

A tilosat s a muszájt

Egy szép nap itt hagyom.

Nyilvánosan kefélek,

Az lesz a nagy siker,

S a metrón guggolok le,

Hogyha pisilni kell.

Dühömben nem mosolygok,

Bárkit pofán verek,

Ha az úton előttem

Túl lassan ténfereg.

S ha fennhangon kimondom

A véleményemet,

Legyintenek mögöttem:

„Hagyjátok, hisz beteg!”

Ateista vagyok.

Zéle — Thu, 03 Nov 2011 21:35:38 +0000

Ma egy református templomban tevékenykedtünk… A főnöknek kicsit nyers a természete, ezért nem tudta megállni, hogy ne vitatkozzon a papnővel, márpedig Isten nem létezik… Ennek eredményeképpen sikerült kiakasztani két perc alatt. Jobb a földön járni, így kevesebb csalódás ér. Persze ez is úgy kezdődött, hogy dúlva-fúlva hitetlenkedett, mi biztosan szélhámosok vagyunk, annak ellenére, hogy a vallás elsődleges tanítása a szeretet, valamint, minden ember egyenlő… Ahhoz képest über-köcsög volt a nő. Nem vagyok református, így nem tudom, ők miben, vagy mit, hogyan hisznek. A saját vallásomat sem gyakorlom kb. 17 éves korom óta, mivel azóta jöttem rá, milyen okádék ez a világ.

Nos, amikor átmentünk a templomba, volt a Szent életet élő előtt egy üres zacskó, amit nem hogy felvett, hanem inkább odébb rúgott az útjából!

Az utolsó löketet ez adta, amikor a főnök beszólt neki: “Látja, ebben különbözünk egymástól.” (Ő felvette a szemetet, és bedobta a kukába.) Persze a nő nem igazán vette a lapot, én viszont megértettem, hogy valójában mindketten realisták vagyunk. Nem hinni kell egy olyan eszmében, amit talán egész idáig senki sem tudott bizonyítani észérvekkel, hanem a való életet kellene szebbé tenni, amelyben élünk… Attól függetlenül még mindig nem feküdnék le vele, mivel a tipikus nemek harcát vívjuk egymással. Mint a házasok, erre nem tudok más mondani.